Cseppenként

Magyar Nemzet
/ György Zsombor riportja /

Luka Enikő megszelídítette a keménynek ismert
soproni borokat

Cseppenként



Nem poncichternek készült, s pár ezer palackot
tölt csak meg évente, a

borkedvelők mégis rövid idő alatt megismerték a
nyugati határszélen

élő Luka Enikőt. A fiatal soproni borászt egy
családi tragédia

indította el az úton, amiről ma már semmiképpen
sem térne le.

Zweigeltje Franciaországban is aranyat ér.



György Zsombor



Mottó:

"Mindentől messze, a szívhez közel, csinálj
csodát, én meg elhiszem."

(Kispál és a Borz: Húsrágó hídverő)



Igazán különleges atmoszférájú hely Fertőrákos,
ami bár csak község,

mégis városfal vette körül, kőfejtőjében legendás
színház működik,

műemlékeit pedig megirigyelnék a jóval nagyobb
települések is. Alig

több mint kétezren élnek itt, Fertőrákos mégis
mintha valaminek közepe

lenne, pedig valójában hosszú éveken át valaminek
a vége volt inkább.

A Fertő-tó felé sorompó zárta el az utat, csak
hogy egyértelmű legyen,

ezt az az államhatalom is így gondolta. A
torlasznak ma már nyoma

sincs, a határőrök egykori háza azonban ránézésre
semmit sem

változott, hiába telt el közben több mint húsz év.
A rendszeridegen

elemeket sokáig az innen tíz kilométerre lévő
Sopronig sem engedték

el, nemhogy Fertőrákosra. Azon a bizonyos sorompón
túl pedig csak az

igazán kiváltságosak mehettek, meg akik ott
dolgoztak, határsáv

engedéllyel. Ami pedig egy olyan igazolvány volt,
amit mi sosem

kaptunk meg. A kilencvenes évek elején ezért is
figyeltük csodálattal

a páneurópai pikniket, ámuldoztunk a tóra épült
remek stégházakon -

amiket persze az elvtársak addig is használtak -,
fizettünk be az

Ausztriába induló első hajóutak egyikére, s
örültünk a túloldalt lévő

Fertőmeggyes (Mörbisch) felé vezető kerékpárút
megnyitásának. A

burgenlandi falu címerében a hal és a templom
mellett szőlőfürt

látható, a tizennyolcadik század végén betűrendes
helységnévtárat és

alapos országleírást készítő Vályi András pedig
ilyennek látta:

"határja jobban hegyes, mint síkos, terem
búzát, rozsot, árpát, zabot,

bora nevezetes".

S a bora egyre inkább nevezetes bizony annak a
fiatal hölgynek is, aki

a kerékpárút Fertőrákos felőli végénél alapította
meg alig pár éve

pincészetét, továbbvíve az apai örökséget, s
újraértelmezve mindazt,

amit a soproni borvidék nedűiről gondoltunk. Luka
Enikő tételeit a

legutóbbi budavári borfesztiválon kóstoltuk végig,
majd rövidesen

birtokán is felkerestük, a szüret kellős közepén.
Házuknál nem áll

konténerszám a szőlő, nem hallani szivattyúk,
présgépek zaját,

kamionok sem térülnek-fordulnak, Lukáéknál a
mennyiség nem elsődleges

szempont. Mindössze egy kicsi piros traktor parkol
az épület mellett,

a munkában pedig egyetlen segítője gyerekkori jó
barátja ... Attila.

Enikőre - pincészete ajtajában összetegeződünk -
egyik pillanatról a

másikra szakadt rá minden. Belső építésznek
készült, de az élet úgy

hozta, hogy PR-szakra vették fel a főiskolára.
Édesapjával, abban

maradtak, ha majd kézhez kapja diplomáját,
leülnek, s megbeszélik, mi

legyen az akkor már szépen fejlődő családi
gazdasággal. Luka József a

nyolcvanas évektől palackozta borait,
Németországba, Angliába is

szállított, megtalálta azt az utat, ami savas
borokat kevésbé szívlelő

fogyasztókat is elvezette a keménynek ismert
soproni borok világába. A

savanyúságot okozó almasavak kiegyensúlyozásával
elért lágyabb,

letisztultabb ízvilág egyre több borkedvelőt
győzött meg, a szakmától

pedig érkeztek az arany-, ezüst- és bronzérmek. A
borász teljes

odaadással dolgozott kint a szőlőben és a Sopron
belvárosában, a Balfi

utcában lévő régi pincében, lánya egy évtized
távlatából úgy

emlékszik, folyton csak le föl járt a meredek
lépcsőkön, s cipelte a

nehéz ládákat, demizsonokat. Pincéiket ezen a
vidéken többnyire nem a

földeken, hanem a városban építették meg a
poncichterek

(szőlőművesek), így többet foglalkozhattak a
borral, s még csak meg

sem dézsmálták idegenek - például Napóleon
1809-ben itt állomásozó

részeges katonái - a nedűt.

Egy hét volt hátra Enikő diplomaosztójáig, amikor
2002-ben édesapja

hatvanegy évesen teljesen váratlanul meghalt. Kora
délután még a

reumájára panaszkodott, este pedig megállt a szíve.

Hagyjon veszni mindent, s járja a megkezdett útját
a marketing

világában, vagy szedje össze bátorságát, s
vállalja fel az örökséget -

erről kellett Enikőnek huszonöt éves fejjel
döntenie. Szüretkor

korábban is besegített édesapjának, de nem tanulta
ki a mesterséget.

Tisztában volt vele, hogy a borászatot csak
segítséggel tudja tovább

vinni. Ám nem maradt egyedül, a család és a
barátok biztatták, s ő

hamar megértette, mekkora a tét, mit veszíthet.
Egy ismerős tanácsára

felvette a kapcsolatot Rudolf Krizan osztrák
borászati szakértővel,

aki körülnézett náluk, végigsétált a tőkék között,
beleszagolt a

hordókba, majd megkérdezte Enikőt, tényleg ezt
akarja-e. Az "igen"

hallatán közölte, egy hét múlva újra eljön, most
pedig lediktálja,

addig mik a tennivalók. Anyagiakról sem akkor, sem
azóta nem esett

szó. Luka József, megelőzve korát már a nyolcvanas
években

terméskorlátozással élt, ami ma már a minőségi
borászatoknál

alapeljárás. Így Enikő is metszőollót ragadott,
felmérte a

készleteket, hordókat mosott, elvégezte a kötelező
házi feladatot. S

közben dolgozott városi munkahelyén.

Az első év kínkeserves volt, meséli, a néhány óra
alváson kívül

kizárólag munkával és tanulással ment el minden
ideje. Másik mestere

édesapja jó ismerőse, a hatalmas villányi
gazdaság, a Vylyan

alapítója, Debreczeni Pál lett, aki az első
pillanattól kezdve mondta

a "lánynak": nem szabad megállni,
megijedni, a kemény munkának meglesz

az eredménye. Felfoghatatlan, hogy miközben
bizonyított tény a

vörösbor jótékony hatását a szívre, épp azok az
emberek mennek el idő

előtt, akik oly sokat tettek a minőségi magyar
borkultúra

feltámasztásáért. 2004-ben autóvezetés közben Debreczeni
Pál

infarktust kapott, felborult, s meghalt, ötvenhat
évesen. De az

eredmény, amiben ő is annyira bízott, s amivel
Enikőt biztatta, még

ebben az évben megszületett: a Luka pincészet
zweigeltje aranyérmet

nyert Franciaországban. Enikő szavai szerint "szent
őrültnek" kell

lenni ahhoz, hogy ennyi energiát öljünk ebbe a
fajtába, hiszen a

zweigelt neve a rendszerváltozás előtt működő
állami kombinátok

minőségromboló tevékenysége miatt ma sem cseng
jól, de lám, megéri.

Másfél év kellett, s a Luka pincészet talpra állt.

Enikő 2005-ben megvásárolta a kerékpárút melletti
telket Fertőrákoson,

elkezdődött a tervezés, s 2007-re felépült a
borház. Nem monumentális,

épp olyan, amivel megelégszenek. Itt működik a
Luka-pincészet, immár

hosszú, meredek lépcsők nélkül. A hordók és
tartályok tároló helysége

mindössze egy méterrel került a föld szintje alá,
az építési

technikának, a szigeteléseknek és a hűtő-fűtő
berendezéseknek

köszönhetően így is biztosíthatóak azok a
körülmények, amik egy

ideális pincében.

Ültetvényeik a Fertőrákos és Balf közötti
történelmi borvidéken

találhatók. Ahogy a Balatonnál, s általában a nagy
vízfelületek

közelében, úgy itt, a Fertő-tó térségében is
sajátos, kiegyenlített a

klíma, jó a talaj, ami számos fajta számára
ideális. A fehérek közül a

zöldveltelini a legelterjedtebb, osztrák oldalon
is, de a szőlők

háromnegyede vörös, annak is kétharmada
kékfrankos. Azt követi a

zweigelt, a cabernet sauvignon, cabernet franc,
merlot és a pinot

noir. Lukáék is a vörösborokra álltak rá, az
előbbiek mellett sikerre

vitték a magyar nemesítésű turánt is. Édesapja
Bálint cuveéjének nem

maradt fenn a receptje, Enikő azonban a régi
Kispál koncertek emlékét

is megidézve - Lovasi Andrásék hozzájárulásával -
előállt saját

elegyével, a "Szívhez közellel".

A borház deszkái a világot jelentik, vagy
legalábbis a világ egy

nagyon fontos részét. Mögötte a ház, a hordók és
az éppen préselődő

szőlő, a kóstolóhelység, mellettünk a kert, kicsi
tóval, benne a

magányos piros ponttyal - párja nemrégiben
feldobta a hasát -, aztán a

mező, a végén meg a nagy víz, a Fertő-tó. Lukáék
1560-ig vezetik

vissza családfájukat, a hófehér házfalat díszítő
címerük az u-betűt

helyettesíti nevükben. Enikő nem tör a leg-ekere,
nem akar a

legnagyobb, legmenőbb, leggazdagabb lenni, azt
szeretné csak, ha nevük

ismert és mindenhol jól csengő lenne, a biztos
minőség garanciája. Nem

akar nagy mennyiségben termelni, a kéthektáros
birtokot is mindössze

2,7-re növelte. A gyenge 2010-es évben hatezer-ötszáz
palackot

töltöttek meg, de a jobb években sem készül több
nyolc-kilencezernél.

S hogy mi a fiatal borász történetének tanulsága,
már ha ezt lehet és

érdemes egyáltalán pár szóban összefoglalni? Talán
az, hogy Luka Enikő

bizonyította: a legkeményebb megpróbáltatások,
tragédiák után is fel

lehet állni, a történtekből erőt lehet meríteni. A
leeresztett sorompó

nem jelenti azt, hogy az előttünk lévő út rossz
irányba vezet. Csak

legyen néhány jó ember is a közelünkben, akik azt
mondják mikor

elindulunk: "csinálj csodát, én meg elhiszem."