Nem lehetett sétagalopp az édesapja halála

utáni elmúlt kilenc esztendő.

Meg is sínylődtem én ezt mindenféle szempontból. Hazudnék,

ha azt állítanám, hogy mosolyogva és egyenes háttal csináltam

végig. A borkóstolóimon el is szoktam mondani, hogy a borászatot

valahogy el kellett indítani, vagy folytatni kellett – mindegy,

hogyan fejezem ki magam - apu halála után. S csak azokon

az embereken múlik, akik fogékonyak erre a történetre, hogy

ezt tudom-e folytatni. Hogy megveszik-e ezt a terméket, elfogadják-

e. Vannak a világon nem csak két euró ötvenbe kerülő

borok, amik tömegtermékek. Értékelik-e azt, amikor egy családnak

az egész történetéről szól a borkészítés. És ez, azt hiszem,

bevált. Amúgy meg gyakran mondogattam magamban, hogy

nagyon-nagyon borzalmas ez a világ; mert annak és tényleg

annak láttam, s látom néha ma is.

De azért vannak csodák.

Hát, igen. Mégis vannak olyan emberek, akik – nem vagyunk

rettenetesen sokan – fogékonyak a jóra. S elhiszik, amit mondok;

továbbgondolják, segítenek. Azért kicsiben működnek a

dolgok. Csak a nagyvilág néha odarak egy nagy pofont; mindenkinek

odaad, ez teljesen biztos, hogy így van. Akik adják,

azok előtt az emberek előtt be kell zárni az ajtót (a kezével

mutatja is), vagy legalábbis gondolatban be kell zárni. A honlapomra

is ráírtam, biztosan akadt, aki meg is sértődött, mások

meg remélhetőleg nem, hogy miről szól igazából a borkóstolás.

Köszönöm, ne jöjjenek olyanok, akik csak irigykednek. Akik csak

azt látják az egészből, hogy itt áll egy gyönyörű ház, van egy fiatal ember,

aki a borokról beszél. Azt értsék meg, hogy én mit

csináltam végig éveken keresztül. Én tényleg szeretettel fogadom

azokat, akik vallják, hiszik, hogy a bor a barátság itala. Nem

egy bizonyos termék, amit csak forintban vagy euróban lehet

megfogalmazni.

Hogyan sikerült át-átlendülni a nehézségeken? 

Naponta úgy tízszer maghaltam, s aztán utána megszokásból

is meghaltam mindenen. Igazából akármi rossz történt velem,

összeomlottam, de összeszedtem magam, és újra kezdtem az

egészet. A legnehezebb az volt, hogy szembe kellett nézni azzal

a ténnyel, hogy az apu már nincs. S hogyha én nem megyek ki a

szőlőbe, akkor annak vége. Ugyanúgy a borok is tönkremennek.

Ez egy körforgás. A szőlőből az év egyetlen hónapján, szinte

napján sem lehet „kilépni”. Nem lehet azt mondani, hogy, teszem

azt, április elején abba lehet hagyni. Soha nem lehet. Mert

amikor azt hisszük, hogy az egyik munkát befejeztük, akkor már

kezdődik a másik. Ha valaki ezt a hivatást választja, annak ezt

tudnia kell. Ez olyan, mint hogyha egy kutyát etetünk tíz évig,

majd utána úgy döntünk, hogy most már nem kap több ételt.

Miként tudta újra és újra feltölteni az energiakészletét? 

Azzal a sok-sok jó visszajelzéssel, amit kaptunk. Szeptemberben

például bor- és pezsgőfesztivál van Budapesten, seregnyi

emberrel találkozom, természetesen mindenkire mosolygok,

miközben itthon kezdődik a szüreti időszak, aztán egyik borkóstoló után jön a másik;

az ember holtfáradt. De abban a pillanatban, ahogy meglátom a csillogó szemeket,

s elkezdik, hogy én még ilyen zweigeltet, vagy pinot noirt nem ittam,

látszik rajtuk, szeretik, s valóban elismerik, hogy a maga nemében

érték, amit előállítottunk; ezáltal töltődöm fel pozitív

érzésekkel. Újra erőre kapok, s nyugtázom: minden rendben.

Most már ez így működik. Nagyjából látom, hogy mi következik,

tehát be tudom osztani az időmet meg a feladatokat is.

De a kezdetek kezdetén… Amikor az embernek azt mondják,

hogy le kell fejteni tíz hordó bort, s közben még a zöldszüretet

is el kell végezni valamelyik szőlőben, s mindez egy hét múlva

legyen kész; nem tudtam elképzelni, mi, hogyan lesz. Akkor

tanultam meg azt az alapvető, jó kis életfilozófiát, hogy teljesen

mindegy, mi a feladat: el kell kezdeni. Annyit megcsinálni,

amennyi az erőmből futja, aztán holnap folytatni tovább. Történetesen

így kellett először beállni az egyhektáros szőlőbe,

ahol ötvenegy sor van. Beálltam az elsőbe és két hét múlva értem

az utolsó végére. Előtte soha nem tudtam, hogy az ilyesmi

igazából mit is jelent; amit apu nap, mint nap csinált. Mi

csak azt láttuk, hogy elmegy, aztán valamikor hazajön. Meg,

hogy fáradt. Még tőle, majd utána az osztrák tanácsadónktól

tanultam meg három alapvető fogalmat: a precizitást, a tisztaságot,

a szorgalmat. Ha ez a három dolog az élet minden

területén működne, akkor szerintem minden sokkal jobb lenne.

Persze mindent lehet tisztán tartani így is, úgy is. Van egy

nagyon kedves barátom, aki - a ház, illetve a pince építésénél

a műszaki ellenőr volt - egyszerű falusiasan szólva kifejtette,

hogy háromféle kőműves van: „illen”, „ollan” meg „amollan”.

És ebben annyi igazság van. Ez azt jelenti, hogy nem ismerek

pardont. Ha tisztaságról beszélünk, akkor négykézláb, kiskefével

végigsúroljuk a lefolyót. Ha ezt nem tesszük meg, akkor

nem lesz olyan illat, mint amilyet szeretnék.

Illetve, amilyet a bor szeretne.

Pontosan. Vagy hogyha süt a nap, és negyven fok van, akkor

én nem mondom azt, hogy juj, menekülök a nap elől. Fölveszünk

egy szalmakalapot, aztán megyünk tovább. Hogyha nem

tisztítjuk meg az oldalhajtásoktól a szőlőt, akkor vége. Nem

lesz olyan termés, mint amit szeretnénk. Vagy van mellettem

is olyan ember, aki ezt szintén elhiszi, és úgy csinálja, ahogyan

kell, vagy pedig csak „amollan” lesz minden. Szerencsére az

osztrák tanácsadónk végtelenül türelmes. Ő is olyan típus, aki

hisz a csodákban, s azt gondolta, hogy ebből az egészből lesz

majd valami. Aztán évek multával vallotta be, hogy azért annyira nem hitt benne,

de legalább próbálta felém azt az érzést

sugallni, hogy hisz abban, tudjuk folytatni azt, amit az apu elkezdett…

Tehát attól a három dologtól lesz jó a bor. Meg attól,

hogy pont, épp a miénk.

Fontos az is, s hiszek ebben, hogy a nőknek sokkal több teret

kellene adni; államigazgatási, önkormányzati, illetve minden

szinten. Mert ahol egy nő hatalmat kap…