Nem poncichternek készült, s pár ezer palackot tölt csak meg évente, a borkedvelők mégis rövid idő alatt megismerték a nyugati határszélen élő Luka Enikőt. A fiatal soproni borászt egy családi tragédia indította el az úton, amiről ma már semmiképpen sem térne le.

Zweigeltje Franciaországban is aranyat ér.

Mottó:

"Mindentől messze, a szívhez közel, csinálj
csodát, én meg elhiszem."

(Kispál és a Borz: Húsrágó hídverő)

Igazán különleges atmoszférájú hely Fertőrákos, ami bár csak község, mégis városfal vette körül, kőfejtőjében legendás színház működik, műemlékeit pedig megirigyelnék a jóval nagyobb települések is. Alig több mint kétezren élnek itt, Fertőrákos mégis mintha valaminek közepe lenne, pedig valójában hosszú éveken át valaminek a vége volt inkább.

A Fertő-tó felé sorompó zárta el az utat, csak hogy egyértelmű legyen, ezt az az államhatalom is így gondolta. A torlasznak ma már nyoma sincs, a határőrök egykori háza azonban ránézésre semmit sem változott, hiába telt el közben több mint húsz év. A rendszeridegen elemeket sokáig az innen tíz kilométerre lévő Sopronig sem engedték el, nemhogy Fertőrákosra. Azon a bizonyos sorompón túl pedig csak az igazán kiváltságosak mehettek, meg akik ott dolgoztak, határsáv engedéllyel. Ami pedig egy olyan igazolvány volt, amit mi sosem kaptunk meg. A kilencvenes évek elején ezért is figyeltük csodálattal a páneurópai pikniket, ámuldoztunk a tóra épült remek stégházakon - amiket persze az elvtársak addig is használtak -, fizettünk be az Ausztriába induló első hajóutak egyikére, s örültünk a túloldalt lévő Fertőmeggyes (Mörbisch) felé vezető kerékpárút megnyitásának. A burgenlandi falu címerében a hal és a templom mellett szőlőfürt látható, a tizennyolcadik század végén betűrendes helységnévtárat és alapos országleírást készítő Vályi András pedig ilyennek látta:

"határja jobban hegyes, mint síkos, terem búzát, rozsot, árpát, zabot, bora nevezetes".

S a bora egyre inkább nevezetes bizony annak a fiatal hölgynek is, aki a kerékpárút Fertőrákos felőli végénél  lapította meg alig pár éve pincészetét, továbbvíve az apai örökséget, s újraértelmezve mindazt, amit a soproni borvidék nedűiről gondoltunk.

Luka Enikő tételeit a legutóbbi budavári borfesztiválon kóstoltuk végig, majd rövidesen birtokán is felkerestük, a szüret kellős közepén. Házuknál nem áll konténerszám a szőlő, nem hallani szivattyúk, présgépek zaját, kamionok sem térülnek-fordulnak, Lukáéknál a mennyiség nem elsődleges szempont. Mindössze egy kicsi piros traktor parkol az épület mellett, a munkában pedig egyetlen segítője gyerekkori jó barátja ... Attila.

Enikőre - pincészete ajtajában összetegeződünk - egyik pillanatról a másikra szakadt rá minden. Belső építésznek készült, de az élet úgy hozta, hogy PR-szakra vették fel a főiskolára. Édesapjával, abban maradtak, ha majd kézhez kapja diplomáját, leülnek, s megbeszélik, mi legyen az akkor már szépen fejlődő családi gazdasággal. Luka József a nyolcvanas évektől palackozta borait, Németországba, Angliába is szállított, megtalálta azt az utat, ami savas borokat kevésbé szívlelő fogyasztókat is elvezette a keménynek ismert soproni borok világába. A savanyúságot okozó almasavak kiegyensúlyozásával elért lágyabb, letisztultabb ízvilág egyre több borkedvelőt győzött meg, a szakmától pedig érkeztek az arany-, ezüst- és bronzérmek. A borász teljes odaadással dolgozott kint a szőlőben és a Sopron belvárosában, a Balfi utcában lévő régi pincében, lánya egy évtized távlatából úgy emlékszik, folyton csak le föl járt a meredek lépcsőkön, s cipelte a nehéz ládákat, demizsonokat. Pincéiket ezen a vidéken többnyire nem a földeken, hanem a városban építették meg a poncichterek (szőlőművesek), így többet foglalkozhattak a borral, s még csak meg sem dézsmálták idegenek - például Napóleon 1809-ben itt állomásozó részeges katonái - a nedűt.

Egy hét volt hátra Enikő diplomaosztójáig, amikor 2002-ben édesapja hatvanegy évesen teljesen váratlanul meghalt. Kora délután még a reumájára panaszkodott, este pedig megállt a szíve. Hagyjon veszni mindent, s járja a megkezdett útját a marketing világában, vagy szedje össze bátorságát, s vállalja fel az örökséget - erről kellett  Enikőnek huszonöt éves fejjel döntenie. Szüretkor korábban is besegített édesapjának, de nem tanulta ki a mesterséget. Tisztában volt vele, hogy a borászatot csak segítséggel tudja tovább vinni. Ám nem maradt egyedül, a család és a barátok biztatták, s ő hamar megértette, mekkora a tét, mit veszíthet.

Egy ismerős tanácsára felvette a kapcsolatot Rudolf Krizan osztrák borászati szakértővel, aki körülnézett náluk, végigsétált a tőkék között, beleszagolt a hordókba, majd megkérdezte Enikőt, tényleg ezt akarja-e. Az "igen" hallatán közölte, egy hét múlva újra eljön, most pedig lediktálja,addig mik a tennivalók. Anyagiakról sem akkor, sem azóta nem esett szó. Luka József, megelőzve korát már a nyolcvanas években terméskorlátozással élt, ami ma már a minőségi borászatoknál alapeljárás. Így Enikő is metszőollót ragadott, felmérte a készleteket, hordókat mosott, elvégezte a kötelező házi feladatot. S közben dolgozott városi munkahelyén. Az első év kínkeserves volt, meséli, a néhány óra alváson kívül kizárólag munkával és tanulással ment el minden ideje.

Másik mestere édesapja jó ismerőse, a hatalmas villányi gazdaság, a Vylyan alapítója, Debreczeni Pál lett, aki az első pillanattól kezdve mondta a "lánynak": nem szabad megállni, megijedni, a kemény munkának meglesz az eredménye. Felfoghatatlan, hogy miközben bizonyított tény a vörösbor jótékony hatását a szívre, épp azok az emberek mennek el idő előtt, akik oly sokat tettek a minőségi magyar borkultúra feltámasztásáért. 2004-ben autóvezetés közben Debreczeni Pál infarktust kapott, felborult, s meghalt, ötvenhat évesen. De az eredmény, amiben ő is annyira bízott, s amivel Enikőt biztatta, még ebben az évben megszületett: a Luka pincészet zweigeltje aranyérmet nyert Franciaországban. Enikő szavai szerint "szent őrültnek" kell lenni ahhoz, hogy ennyi energiát öljünk ebbe a fajtába, hiszen a zweigelt neve a rendszerváltozás előtt működő állami kombinátok minőségromboló tevékenysége miatt ma sem cseng jól, de lám, megéri. Másfél év kellett, s a Luka pincészet talpra állt.

Enikő 2005-ben megvásárolta a kerékpárút melletti telket Fertőrákoson, elkezdődött a tervezés, s 2007-re felépült a borház. Nem monumentális, épp olyan, amivel megelégszenek. Itt működik a Luka-pincészet, immár hosszú,  meredek lépcsők nélkül. A hordók és tartályok tároló helysége mindössze egy méterrel került a föld szintje alá, az építési technikának, a szigeteléseknek és a hűtő-fűtő berendezéseknek köszönhetően így is biztosíthatóak azok a körülmények, amik egy ideális pincében. Ültetvényeik a Fertőrákos és Balf közötti történelmi borvidéken találhatók. Ahogy a Balatonnál, s általában a nagy vízfelületek közelében, úgy itt, a Fertő-tó térségében is sajátos, kiegyenlített a klíma, jó a talaj, ami számos fajta számára ideális. A fehérek közül a zöldveltelini a legelterjedtebb, osztrák oldalon is, de a szőlők háromnegyede vörös, annak is kétharmada kékfrankos. Azt követi a zweigelt, a cabernet sauvignon, cabernet franc, merlot és a pinot noir. Lukáék is a vörösborokra álltak rá, az előbbiek mellett sikerre vitték a magyar nemesítésű turánt is. Édesapja Bálint cuveéjének nem maradt fenn a receptje, Enikő azonban a régi Kispál koncertek emlékét is megidézve - Lovasi Andrásék hozzájárulásával - előállt saját elegyével, a "Szívhez közellel".

A borház deszkái a világot jelentik, vagy legalábbis a világ egy nagyon fontos részét. Mögötte a ház, a hordók és az éppen préselődő szőlő, a kóstolóhelység, mellettünk a kert, kicsi tóval, benne a magányos piros ponttyal - párja nemrégiben feldobta a hasát -, aztán a mező, a végén meg a nagy víz, a Fertő-tó. Lukáék 1560-ig vezetik vissza családfájukat, a hófehér házfalat díszítő címerük az u-betűt helyettesíti nevükben. Enikő nem tör a leg-ekere, nem akar a legnagyobb, legmenőbb, leggazdagabb lenni, azt szeretné csak, ha nevük ismert és mindenhol jól csengő lenne, a biztos minőség garanciája. Nem akar nagy mennyiségben termelni, a kéthektáros birtokot is mindössze 2,7-re növelte. A gyenge 2010-es évben hatezer-ötszáz palackot töltöttek meg, de a jobb években sem készül több nyolc-kilencezernél. 

S hogy mi a fiatal borász történetének tanulsága, már ha ezt lehet és érdemes egyáltalán pár szóban összefoglalni? Talán az, hogy Luka Enikő bizonyította: a legkeményebb megpróbáltatások, tragédiák után is fel lehet állni, a történtekből erőt lehet meríteni. A leeresztett sorompó nem jelenti azt, hogy az előttünk lévő út rossz irányba vezet. Csak legyen néhány jó ember is a közelünkben, akik azt mondják mikor elindulunk: "csinálj csodát, én meg elhiszem."