Titokzatos dolog a bor. Minősége természet és ember harmonikus együttműködésétől függ, de igazi zamatát, egyedi karakterét készítőjének szenvedélye, odaadása formálja, személyes története árnyalja. A fertőrákosi Luka Pincészet borait sem csak az évjárat jellegzetességei és a fajtajegyek teszik különlegessé: készítésük körülményei, a pincészetet vezető Luka Enikő kézjegye és a családi szőlészet, borászat története legalább annyira része e borok esszenciájának, mint a szőlő aromája. Rendhagyó sikertörténetről mesélnek a szüret idején.

Hagyományosan férfias mesterség, ezért még mindig nem sok nővel találkozunk a borász szakmában. Milyen személyes indíttatásból választotta ezt a pályát?

A Luka Pincészet családi vállalkozás volt, édesapám alapította, a nagyszüleink szőlőit művelve kezdett el borral foglalkozni, és már nagyon korán a minőségi borok felé kacsintgattak. Kapott némi segítséget egy rokonunktól, aki Németországban pincemesterként dolgozott, és a ’90-es évekre felépített egy komoly értéket képviselő családi birtokot. Sok mindenben előtte járt a többi környékbeli borosgazdának, például ő már akkoriban palackozott és címkét készíttetett, amikor mindenki PET-palackba öntötte a borait. Azt vallotta, hogy addig fog bort készíteni, amíg meg nem látja a saját termékeit a szupermarketek polcain, előre látta ugyanis, mi következik, hogy mindenki a szupermarketekbe akar bekerülni, és azt is tudta, hogy ez a mennyiségi tendencia a minőség rovására mehet. Nem akart tucatbort csinálni.

Ketten vagyunk testvérek, mindketten lányok, és gyermekkorunkban nem egyszer hallottuk aputól: megverte őt a Jóisten, hogy két lánya született, hiszen mi lesz így a pincészettel – ebből azt értettük meg, hogy nekünk sok keresnivalónk nincs ezen a pályán. El is indultunk a magunk útján, a magunk ambíciói szerint: én művészetekben, a rajzolásban és a festésben láttam a jövőmet. 2002-ben azonban apu hirtelen meghalt, és megörököltem az akkor alig két hektáros birtokot, majd teljes erővel belevetettem magam a szőlőben és a pincében végzett munkába. Apu haláláig soha nem gondoltam arra, hogy ezzel dolgom lenne, anyukám is csak visszafojtott lélegzettel figyelte, mit művelek. Több mint húsz év telt el azóta, és ma már három és fél hektáron gazdálkodunk, ebből három hektárnyi hiánytalanul terem, minden oltványt visszapótoltunk, a régebbi ültetvényrészeket felújítottuk, és jövőre várhatóan termőre fordul az a fél hektárnyi terület is, amit évek óta nevelgetünk.Több szempontból is éles váltás: a nyilvánvaló traumán túl teljes szakmai fordulatot is hozott az életében az édesapja halála. Mi volt a legnehezebb ebben a váltásban?

Korábban láttam ugyan, hogy mivel jár egy ilyen szőlészet és borászat működtetése, hiszen apu minden egyes nap a szőlőben és a pincében dolgozott. Amikor nekem kellett beállnom a helyére, évekig nem találtam a helyem. A szőlőben egész évben zajlik a munka, tavasztól őszig napi jelenlétet igényel, és csak most, a szüret végeztével, a bor elkészítésével tudunk kicsit fellélegezni. Nemcsak a mesterséget kellett megtanulnom, de azt is muszáj volt megszoknom, hogy nincsenek sémák: ami egyik évben működik, az a következőben már szinte biztos, hogy nem fog. Mindig az adott évjárat határozza meg, mit kell tenni, ezért állandóan figyelni kell. A munka dandárja ilyenkor, ősszel van és persze ebben az időszakban érkezik a legtöbb vendég is, tehát a szüret sűrűjében a terepmunkákkal párhuzamosan mindennap borkóstolót is tartottunk. Jól elfáradtunk már, de nagy öröm ez, hiszen az idei év kiváló termést adott.

A művészi pálya és a szőlészet részben rokon területek: mindkettő rendkívül kreatív szakma, de míg a művészetben az alkotói szabadságból születő teljesítményhez elsősorban belső fegyelem szükséges, addig a szőlőművelés és a borkészítés nemcsak másfajta szaktudást, de a külső körülményekhez való folyamatos alkalmazkodást is megkívánja. Ezt hogy tudta megszokni, miközben a váltást családi trauma ösztökélte, nem a belső hívás?

A kemény munka sokat segített, arra is jó volt, hogy a gyásszal megbirkózzak; kifüstöljem magamból a sok borzasztó érzést, például a lelkiismeretfurdalást, és elfogadjam, hogy képes vagyok olyat csinálni, amire apu is büszke lehetne. Energiát adott az az ösztönös késztetés, hogy bebizonyítsam, ez nekem is menni fog. Sokat segített az emberek elismerése is, és az, hogy a borkóstolókon visszaigazolták: jó úton járok. Idővel elhittem.

Egy családi vállalkozásban rendszerint generációk tudása öröklődik, a Luka Pincészetben azonban más forgatókönyvet írt a sors. Kitől tanulta meg a szakmát?

A szakmai segítséget a Jóisten küldte: éppen jókor jó helyen kaptam egy ismerősömtől Rudolf Krizsán osztrák úriember telefonszámát, aki eljött, megnézte apukám szőlőjét, megkóstolta a borait és megkérdezte, hogy komolyan akarok-e ezzel foglalkozni. Mikor mondtam, hogy igen, ő mellém állt, elkezdtünk dolgozni – szó szerint papír-ceruza módszerrel. Én egészen pontosan azt csináltam, amit mondott, minden szavát a lehető legkomolyabban vettem, ő pedig hétről-hétre eljött leellenőrizni, hogy haladok. Amikor azt mondta, hogy tízszer kell kimosni a hordót, én számoltam, hogy a tíz valóban tíz legyen. Évek múlva, mikor szóba került ez, csak nevetett rajta, de én úgy látom, ez a tisztaság és gondosság hozta meg számunkra az eredményeket. A boraink a csúcsgasztronómiában vannak jelen, és úgy érzem, szeret bennünket a borkedvelő közönség. Érzem a gondviselés erejét.Ma is tartják a kapcsolatot?

Igen, a szüret végeztével is felhívom, hogy beszámoljak róla, milyen volt az évjárat, hogy sikerült a munka. Minden fontos eseményt meg szoktam osztani vele, és ő nagyon örül a sikereinknek. Évekkel ezelőtt mesélte egy baráti, családi asztaltársaságnak, hogy élete

legnagyobb szakmai bravúrjának tartja, hogy belőlem sikeres borász lett, ugyanis amikor először találkoztunk, úgy érezte, egy járni képtelen embert emel ki a tolókocsiból, és indít el az olimpián.

Mivel minden szavát komolyan vettem, szépen, fokozatosan jöttek az eredmények: hoztunk egy aranyérmet Franciaországból, a boraink bekerültek a száz legjobb magyar bor közé, majd az első Michelin-csillagos étterembe. Ezen az úton járva én évről évre vittem neki a megjelent sajtóanyagokat, és elmeséltem, mi történt velünk.

Mikor érezte először úgy, hogy a saját útján jár ebben a folyamatban, nem csak kötelességből megy előre?

Húsz év alatt rengeteg történet összegyűlt, szoktam is mesélni a borkóstolókon. Az egyik kedves történetem illik ide: készült velünk egy portréfilm a Duna Tévében, a Szerelmes Földrajz sorozatban, és amikor 2014-ben megjelent, elnyerte a legjobb portréfilmnek járó díjat Magyarországon. Ennek köszönhetően több helyen bemutatták, és én is elmentem a bemutatókra, egy alkalommal éppen Moszkvába. Készítettek a filmhez orosz szinkront, de őszintén szólva kissé szkeptikus voltam a tekintetben, hogy azok az orosz emberek, akik nem ismernek bennünket, sosem jártak a Fertő-tó környékén, nem tudják, merre van Fertőrákos, vajon mit fognak megérteni belőle. Megdöbbentő élmény volt, hogy könnyes szemmel nézték végig a filmet, utána pedig vagy százan odajöttek gratulálni. Ezek

a vadidegen emberek nem tudták, hogy viszonozzák az élményt. Volt olyan közöttük, aki elszavalt nekem egy verset oroszul,

amiből én semmit sem értettem, csak azt, hogy odaadással próbálja viszonozni, amit kapott. Akkor és ott megéreztem, hogy én nemcsak egy fertőrákosi borászatot képviselek, hanem a magyar bort is. Ez a felismerés meghatározó volt: tudtam, hogy jó úton járok, és hogy erről az útról már nem tudnak letéríteni.

Bár a családi borászat borait Luka Enikő neve fémjelzi, egy ilyen vállalkozás sosem egyszemélyes. Családon belül hogy működik a munkamegosztás?

Amikor át kellett venni a munkát, természetes volt, hogy az én feladatom lesz, hiszen a nővéremnek akkor még kicsik voltak a gyerekei, és kettőnk közül velem osztott meg többet apu a szőlőről és a borról. Közben mindig volt mellettem egy munkatárs, aki a napi feladatokban teljes állásban segített, és harmadik éve van egy fiatal szőlész-borász, növénydoktor lány is, aki közvetlenül a diplomaosztója után fölhívott, hogy jönne hozzánk dolgozni. Szerencsém van, mert a párom is örömmel veszi ki a részét a munkából, szombaton is felül a traktorra, ha kell, a férfimunka terheit leveszi a vállamról. A női munkákat pedig elvégezzük mi, nők, és bár a nővérem nincs egész évben velünk, a nagy munkálatoknál mindig számíthatok rá, nem volt olyan szüret az elmúlt huszonévben, amit kihagyott volna.Milyen fajták teremnek a Luka Pincészet szőlőiben?

Borvidékünk meghatározó fajtája a Kékfrankos, ami nekünk is van, és minthogy másfél kilométerre vagyunk az osztrák határtól, az osztrákok fő fajtáját, a Zweigeltet is termesztjük. Apukám világfajtákat is telepített, így van Pinot Noir, Cabernet Sauvignon és Merlot is, és van egy több mint ötvenéves magyar nemesítésű szőlőfajtánk is, a Turán, amit korábban festőszőlőként termesztettek. Mi nem festőszőlőként használjuk, önállóan palackozzuk, mert kiváló bort ad.

Több mint húsz éve művelni egy szakmát azt is jelenti, hogy a saját egyéniségünk és kézjegyünk meglátszik a terméken. A Luka Pincészet borai magukban hordozzák Luka Enikő kézjegyét. Milyen ez a lenyomat?

Minden egyes vendég, aki betér hozzánk, elmondja, hogy ezekben a borokban egyértelműen női kézjegy van. Nem a dizájnon és nem a címkén múlik ez. Azt már a legelejétől tudtam, hogy ha mi fegyelmezettek leszünk tisztaság és gondosság tekintetében, akkor elegáns, tiszta és megbízható minőségű boraink lesznek. Nemcsak a boros edényekre figyeltünk: mi is jól szórakozunk néha a borász lánnyal azon, hogy komplett takarítóbrigádként működünk, naptár szerint ütemezett feladatokkal.

A saját kézjegyem része az is, hogy az elmúlt években a hordók használatát elkezdtem visszaszorítani, mert azt tapasztaltam, hogy ha minden borunk ugyanolyan hordóban van, akkor ugyanolyan ízek érnek az italban, és nem akartam uniformizált terméket készíteni. Két évvel ezelőtt Toscanából vásároltam vörösborhoz készített amforákat, és abban tartjuk a boraink egy részét, tehát a hordós tételek mellett ma már amforás borok is készülnek. Így tudunk „smink nélküli” borokat készíteni, olyanokat, amelyek megmutatják az 1985-ben telepített szőlőink, dűlőink önálló karakterét, amit nem fed el a hordó íze.Mit szólt ehhez az újításhoz az osztrák mestere?

Elég vicces helyzet volt, amikor megvettem az első két amforát és megmutattam neki. Szó szerint azt mondta, hogy „ja, ja, für Blumen”, vagyis: „persze, majd virágoknak jó lesz”, én pedig csak puffogtam, hogy képes ilyet mondani. Majd beletettük az első évjáratot, aztán a másodikat, és nem mondott semmit. Amikor a második évben végigkóstolta a mintákat, kihúzta az egyiket, és azt mondta, hogy mindegyik jó, de ez különösen tetszik neki. Én pedig ránéztem, és elárultam, hogy az amforás Merlot az. Akkor annyit mondott, hogy „na, ez az amforás egészen jó lett”. Mikor megkérdeztem, hogy emlékszik-e, mit mondott a virágültetésről, csak nevetett. Ebben a történetben minden benne van, ami kerekké teszi az elmúlt húsz évet.

A borkóstoló közönség sok történetet hallhat a Luka Pincészetről, a családról és a borairól, de vajon Luka Enikőnek melyik a kedvenc története?

Egy fiunk van, Brúnó, aki a nagyapja génjeit örökölte: nagy gyerek, nagy tenyérrel, és persze ő is kiveszi a részét a szőlőbeli munkákból. Mondogatjuk neki, hogy ami itt, a trezorban van, az már az ő öröksége, és egyszer majd ő fogja továbbvinni a családi vállalkozást. Közben ha megkérdezik tőle, mi lesz, ha nagy lesz, ő büszkén mondja, hogy autókereskedő. Egyszer az óvónénije megkérdezte, hogyhogy nem borásznak készül. Brúnó válasza mindent elárul arról, hogy mit lát ebből a szakmából itthon: „azért, mert az lányos munka”. Attól persze, hogy egy gyerek ezt mondja, még nem lesz lányos munka, nem tartom reálisnak, hogy a nemi arányok markánsan megváltozzanak ebben a szakmában. De ennél sokkal fontosabb is, hogy kiváló, egyedi karakterű borok szülessenek, és ennek örülni tudjunk.

A cikk megjelenését a Magyar Bormarketing Ügynökség támogatta.